Körforgás

Üdv! 

Íme, ez az első - a Déjà vu után -, amit felteszek ide a pályázatra beadott munkáim közül. 

A Körforgást 2007 októberében írtam, a Vampires, Angels, Butterflies című [egyik első vámpíros] művem bevezetőjének. A történet három fejezet megírása után megfeneklett, legalábbis ez a változata - bár ezt is  jócskán továbbgondoltam -, ugyanis van egy másik történetem is, ugyanezzel a címmel [azt sem sikerül már egy ideje befejeznem, de az azért jobban ki van találva]. Ennek ellenére, ezt a kis kétoldalas szöveget nagyon szeretem, már teljesen a szívemhez nőtt.

Remélem, hogy elnyeri tetszéseteket! 

Fro

Ne várd meg, amíg sötét lesz, inkább most indulj haza, nehogy elkapjanak. Ha elkapnak, akkor a körforgás része leszel. Ne akarj közéjük tartozni! Nem éri meg. Hiába az örök élet, hiába az örök fiatalság, hiába a „sebezhetetlenség”, hiába a gondtalanság. Ha közéjük állsz, akkor menthetetlenül belekerülsz az örökös körforgásba. A céltalan bolyongás, a náladnál gyengébbek megölése, kínzása, vagy magad mellé állítása csak egy kis ideig okoz örömöt. Utána már ez sem lesz más, csak a megszokott napi tevékenységek egyike. Egy idő után rájössz, hogy nincs értelme ennek az örök életnek, hogy nincs ebben semmi szórakoztató. A napok, hetek, hónapok, évek, évtizedek, évszázadok, évezredek csak kis porszemek életed homokórájában. Ha ilyenné válsz, akkor szembe kell nézned ezekkel a hátrányokkal, és meg kell küzdened velük, majd végül vereséget kell szenvedned ellenük.

Bekerülsz a körbe, ahonnan nincs kiút. Szíved, zárt kamrájában, lelakatoltatik, megfagy, majd pókhálók veszik körül. Lelked elhagyja testedet, s a hosszú alagút sötét végére csalogat téged. Nem leszel más csak egy báb a nagyok kezében. Ha naggyá válnál végül te is, akkor sem lenne sokkal jobb az életed. Több szolga, több irányítás, több erő, több tekintély, több önuralom, de kevesebb türelem. Már nem lesz türelmed ahhoz, hogy az életed végére érj. Meg akarsz majd halni, s nem fog sikerülni. Az örök élet átka, a soha el nem jövő halál. Halál nélkül nincs értelme az életnek, élet nélkül nincs értelme a halálnak. A végeláthatatlan körforgás része leszel, akár akarod, akár nem. Gyengeként préda, erősként vadász, de legalább gyengeként megvan az esélyed a boldogságra, ám erősként már nincs. Aki a kettő között van, annak sem jobb, hiszen az szolga, az még csak szabad sem lehet, a másik kettővel ellentétben.

A sötétség ural mindent, ha leszáll az est, de amíg világos van, addig nincs mitől félni. Fényben az árnyak visszahúzódnak, sötétben viszont előmerészkednek vackaikból, csak a legbátrabb és egyben legostobább gyenge mer olyankor kint lenni az utcákon. Hiába a figyelmeztetés, hiába a jel, van még olyan, aki ezekről nem vesz tudomást, és akkor óhatatlanul áldozattá válik. Az árnyak egy része maga is préda volt, de „ennyivel megúszták” mondják, pedig nekik sokkal rosszabb a sorsuk, mint az áldozatoknak. Az árnyak sorsánál még a halál is jobb.

Egy árny élete nem áll másból, mint a szüntelen gyilkolásból, bánatból, fájdalomból és keserűségből. Az árnyak többsége megbánja döntését. Azok, akik még nem bánták meg, hogy árnyak lettek, azok még mindig az elvakult ősi szokások hívei. Ők már annyi mindent megéltek, hogy már a halálutáni vágyon is túl vannak. A sorsuk így még sokkal kegyetlenebb, hisz már ők sem szabadok. Az ő körforgásuk még bánatot sem tartalmaz, csak az örök gyilkolás, öldöklés világát látják azok, akik erre a kínkeserves korra jutottak. Őket már teljes egészükben felemésztette a vaksötét, lelkük elért az alagút legmélyére, ahol a legnagyobb a sötétség. Szomorú, de igaz.

Az árnyak nem különbek a gyengébbektől, épphogy csak egy kicsivel erősebbek és sanyarúbb sorsúak. Ez van, kinek mi jut. Az árnyaknak a sötétség jutott, a gyengéknek a világosság. Akár fordítva is lehetne, de akkor az árnyak nem lennének már árnyak, s a gyengék nem félnének már annyira. Talán jobb lenne, ha úgy lenne. Talán nem. Ezt csak akkor tudnánk meg, ha tényleg felcserélődnének a dolgok. Ami azt illet, a dolgok már fel is cserélődtek egy kicsit. Már a gyengékben is megvan a gyilkolási vágy. Igen, vágynak arra, hogy megölhessék azokat, akik eddig őket gyilkolgatták. Ám arról mit sem tudnak, hogy ez lehetetlen.

Vannak olyan gyengék, akik kiszakadtak saját világuk körforgásából, s éjszakánként az utcákat járják. Mégsem támadja meg őket senki, mert azokat egy-egy árny védelmezi. Akadnak köztük olyanok, akik a nagyok kegyeltjei, de vannak olyanok is, akik csak az erősebbek szolgálatában állnak, esetleg védelmében. Ám a legritkább az, amikor egy árny és egy fény világi barátságból, szerelemből mutatkozik együtt. Ilyen merészségre csak a legbátrabb, legerősebb árnyak vállalkoznak, hisz mindenki tudja, hogy a fényben élők bajjal, és következményekkel járnak.

Így, de fordítottan látják a dolgokat azok, akik a világosság idején élik a mindennapjaikat. Léteznek olyan helyzetek, amikor ez az egyetlen módja a „normális életnek”. Sok árny azért lép kapcsolatba egy fényivel, hogy valamivel elviselhetőbb legyen az örök élet számára. Van, hogy a gyengébb erősebbé akar válni, hogy örökre vele maradjon. Furcsáknak tartják azokat, akik így élnek. Önszántukból, szabad akaratukból választották a rosszabb életet, de nem az erőért, hanem a boldogságért. Van, aki így lehet csak boldog, csak hosszabb élettel, csak hosszabb szenvedéssel. Sokan, amikor már ráunnak egymásra, megbánják, hogy erősebbek lettek értük, és rájönnek, mi is lett volna akkor a helyes. Ám az időt nem lehet visszafordítani, és aki egyszer árny lett, az örökre az is marad. Nincs választás, nincs kegyelem. Ez is része a körforgásnak. Ez az, amikor elnyel a fekete lyuk…

Egy árny élet sokkal kevésbé változatos, mint egy fényi élet. Ott több a lehetőség, több a választási helyzet, több a semleges döntés, és ezzel is csak nő a lehetséges válaszok száma. Az árnyak világában nincs választás, csak abban a kérdésben, hogy az áldozat halott legyen, szolga, vagy árny. A legtöbben szolgát tartanak, és sok a halott is, de mindenki tudja, hogy árnnyá tenni egy fényit nagy felelősség. Az árnyak nagy része nem törődik a következményekkel, hiszen mi lehet rosszabb az örök életnél, de vannak, akik betartják a szabályokat, és azok szerint próbálnak élni, végül ők is belátják majd, hogy ez így nem megy egy-két évszázadnál tovább. Akkor átlépnek az egyik körforgásból a másikba. Nem megy ám ez sokáig. Mindenki megunja az életet, és már csak unalomból teszi azt, amit tesz. Nincs sok dolga egy árnynak: ennivalót szerezni, szolgává tenni néhány fényit, és végül egy-két árnyat létrehozni, hogy szaporítsa a fajt. Nem nagy munka ez, nem is szórakoztató.

Néha szektákba rendeződnek, hátha úgy könnyebb, de van, aki marad a régimódi magánynál. Mind a magányosak, mind a szektások egy idő után ráébrednek, hogy ez sem megy, akkor cserélnek, és kezdődik előröl az egész. Sosem lehet kilépni az elégedetlenség gödréből. A lököttebb, életrevalóbb árnyak egy jó kis viccként, egy mókaként akarják felfogni a dolgot, de ők is mindig kudarcot vallanak, és ráébrednek ez nem vicc, nem kacagás, ez kő kemény ridegség és kín. Akár bűnhődött előtte, akár nem, a sötétség úgyis megtalálja.

Nincs mosoly, nincs nevetés, a szép álmok nem léteznek, csak a szörnyű rémálmok. A szerencsésebbek nem emlékeznek arra, hogy mit álmodnak nappal, de attól még ők is megélték, és ez az érzés végigkíséri őket nap, mint nap. A rémképek kísértik egész életükön át, és ennek soha de soha nem lesz vége. Minden szenvedés és kín meglátszik rajtuk, hiába maradnak örökké fiatalok, a gyilkolás mocskát nem moshatják le magukról. A halál lenne számukra a legnagyobb megváltás… Ám az sem jöhet el.