Én. Te. Ő.

Üdv! 

A most publikálásra kerülő novellámnak sosem volt címe... egészen a pályázat beadásáig, akkor ugyanis az én drága nővérem előállt ezzel a csodás ötlettel: Én. Te. Ő. :)

Sajnos nem tudom, mikor írtam, de két éves már biztos megvan. Először egy rövid, folytatásos kis történetnek készült, aztán itt abbahagytam. Később úgy gondoltam, ugyan a levegőben függve maradt a vége, de azért így sem olyan rossz. 

Akkor került újra a kezembe, amikor tavaly francia órára írnunk kellett egy szöveget... az volt az első ilyen feladatom, és azt hittem, könnyebb, ha egy már meglévő szöveget fordítok le. [Természetesen tévedtem.] A nyelvtani ismereteim még nem voltak a kellő szinten, de minden tőlem telhetőt megtettem, és a tanárom ezt értékelte is. Akkor a barátnőim már tudták, hogy írok, de még semmit sem mutattam meg nekik... Ez volt az első, ezért is fontos számomra. 

Jó olvasást! 

Fro 

Futottam. Még nem tudtam, merre visz az út. Csak haladtam egyre tovább és tovább. Eközben zuhogott az eső. Mogyoróbarna hajamat feketére áztatta a víz. Tincseim arcomra tapadtak. Szemem vörös volt a sírástól, sminkem elfolyt. Hosszú, fekete őszi kabátom csurom vizes volt. Magas szárú piros csizmám csupa sár. Cél nélkül szaladtam ameddig csak bírtam. Este tizenegy körül lehetett. Minden sötétségbe borult, a város utcái kihaltak, alig láttam az utat. A külső kerületi részben ilyenkor már nem jártak autók. A házak ablakiból alig szűrődött ki néha pislákoló fény. Semmi hang, csak a cipőm sarkának erőteljes koppanása az aszfalton. Senki nem vett észre. Megkönnyebbülten mentem tovább. Nem vettem észre, hogy vége a járdának. Egy rossz lépés, és már a földön feküdtem. Fájt mindenem, alig kaptam levegőt, s szemeim lassacskán lezárultak.

Mire felébredtem a Nap épp előbújt egy ház teteje mögül. Egy fiatal pár állt mellettem, beszélgettek. Mikor észrevették, hogy tápászkodnék fel a földről, a nő aggódó hangon megkérdezte:

- Jól van, kisasszony? – mélykék szeme csillogott, fekete haja össze volt fogva, s így a lapockájáig ért. Mellette a férfinak barna haja és semmit nem mondó, üres, szürke szemei voltak.

- Igen, köszönöm. Aú! – mondtam, mikor a férfi megfogta a karomat és megpróbált felhúzni.

- Eh, bocsánat! – szólt kedvesen. Tényleg nem akart bántani, de abban a helyzetben akkor is ijesztőnek találtam. A szeme… olyan furcsa… bizarr.

- Semmi baj, biztosan csak meghúzódott. – válaszoltam kínosan mosolyogva. – Meg tudnák mondani, merre van a legközelebbi buszmegálló?

- Induljon el arra, aztán forduljon jobbra és pár méterrel odébb a sarkon. – mutatott előre fehér botjával a férfi, s közben felvette egyszerű, fekete napszemüvegét. Ekkor jöttem csak rá, miért volt nekem olyan furcsa. Vak.

- Köszönöm szépen a segítséget, viszlát! – köszöntem el, majd a fordulónál integettem, s eltűntem egy újabb rejtélyes utcában.

A megálló csakugyan ott volt. Megnéztem a táblát. 112-es busz. Pontosan ez vinne innen haza. Haza, Párizs belvárosába. Itt élek, csaknem tíz éve. Még csak tizenhárom éves voltam, amikor Versailles-ból felköltöztünk. Azóta a szüleim elváltak. A mostanra már tizenhét éves húgom, Stéphanie az anyámmal, Susanne-nal ment Cannes-ba; az apám, Raphael visszament Versailles-ba; a nálam két évvel idősebb bátyám, Nicolas pedig itt maradt Párizsban és most a Sorbonne jogi karára jár. Niconak egyébként felesége van, Jeanne, aki most várandós az első gyerekükkel. [Már alig várom, hogy nagynéni legyek!]

Én most eredetileg öt barátommal élek egy fedél alatt. Két lány és három fiú. A talán eddigi legjobb barátnőm, Miranda angol származású, fekete hajú, sárgásbarna szemű, középmagas és középsúlyú, kicsit szigorú természetű, de amúgy rettentő kedves, ő is a Sorbonne-ra jár jogra. A második legjobb barátnőm, Rosette belga, de Franciaországban nevelkedett, szőkésbarna rövid haja és liláskék szeme van, alacsony, de nagyon vékony, szinte mindenben tehetséges és ezt kamatoztatja is, divattervezőnek készül. A két ikerfiú, Jacques és Jean [Jaques az idősebb], vörösesbarna hajuk és szürkésbarna szemük van, magasak, vékonyak, de izmosak [én speciel nem tudom őket megkülönböztetni], mindketten harmadévesek a Sorbonne-on. A harmadik fiú, Mathieu, sötétbarna hajú, kék szemű, magas, kellőképpen izmos, kedves és vicces, építész szeretne lenni. Ő volt a szerelmem.

Amint eszembe jutott, ismét elfogott a sírás. Borzalmas volt visszaemlékezni az előző nap délutánjára. Szinte újra láttam magam előtt a jelenetet, amikor… Most megint eleredt az eső. Ott álltam, némán, egyedül, zokogva a szörnyű esőben, koszos, átázott ruhában. Zsebemből előkotortam egy már elázott zsebkendőt, s letöröltem vele az arcomat. Borzasztó volt, akár csak gondolnom is a történtekre. Mindeközben a busz megérkezett. Én csak álltam a nyitott ajtó előtt. A sofőr kiszólt: „Felszáll hölgyem?”. Intettem, hogy nem. Bezárult az ajtó, a jármű elhajtott, s egy kis saras vizet fröcskölt a már így is tönkrement csizmámra. Lenéztem a lábamra, és kacagni kezdtem. Halk, erőtlen kacaj volt, mégis mindent kifejező. A közelben nem sok ember járkált, aki volt, az sem vett tudomást rólam. „Ez van, ilyen az élet.” gondoltam. Gyalog elindultam a bátyámékhoz. Nem lakott messze onnan. Viszonylag hamar, egy fél óra alatt odaértem. Az eső még mindig zuhogott. Beálltam a kapuba és megnyomtam a „Poulain” feliratú csengőt. Hosszan szólt a már ismerős dallam, mire Jeanne beleszólt.

- Tessék? Ki az? – kedves, vékony hangja volt. A háttérben csörömpölés. Valószínűleg ma a bátyám mosogat.

- Szia Jeanne! Audrey vagyok. Felmehetnék egy kicsit? – mondtam bátortalanul.

- Persze, gyere! – zúgás. Lenyomtam a kilincset, s a kapu kitárult.

Felszaladtam a lépcsőn, a második emeletre. Éppen akkor értem fel, amikor drága sógornőm ajtót nyitott. Meglepetten mért végig. Mondjuk azért, valószínűleg én is elég érdekesen nézhettem őrá. Akkor már rendesen kerekedett a pocakja, 7 és fél hónapos terhes volt.

- Szia, kerülj beljebb! – taszigált be kedvesen a lakásba. Otthonos kis hely volt. Ketten jól elfértek benne, de majd a kicsinek is lesz helye. A konyhából hirtelen előlépett az én drága bátyám, egy piros virágos kendővel a fején, kötényben, majdnem vállig érő világosbarna haját összefogva.

- Szevasz hugi! – mondta és megölelt. Úgy örültem mindig a találkozásnak.

- Szió bátyuskám! Rég láttalak! – mosolyogtam. Alapos végigmérés után ki kellett, hogy jelentsem: - Lefogytál. Mostanában neked kell főzni, vagy mi van? – kérdeztem nevetve.

- Hehe, nagyon vicces. – válaszolt durcásan.

- Ne piszkálódjatok már! Ennél sokkal fontosabb, hogy: Audrey elmondja, miért néz ki úgy, mintha egy hete nem mosdott volna. – mondta karba tett kézzel Jeanne.

- Hát az úgy volt, hogy… - és mesélni kezdtem. Csak mondtam, mondtam a magamét, a legelejétől kezdve. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor az elszaladás előtti részhez értem. Még mindig fáj. Nagyot sóhajtva végigmondtam. - … és most itt vagyok.

- Nem is tudom, mit mondjak. Ez kicsit megrázott. – mondta aggodalmasan a kismama. – Ugye te nem fogsz ilyeneket csinálni, Nicolas?

- Nyugalom. – mondta lágy hangon. Persze azért tudtam én, hogy legszívesebben mit tenne azzal, aki fájdalmat mert okozni az ő kishúgocskájának.

Ezután egy rövid időre csönd telepedett a társaságra. Később újra felélénkültek, s kaptam kölcsön ruhát Jeanne-tól. Egy piros hosszú ujjút, egy kicsit szűk farmert és egy fekete csizmát vettem magamra. Felkaptam a legutóbb [kb. fél éve] ott felejtett piros kabátomat és már rohantam is el. Nem akartam sokáig zavarni. Legnagyobb szerencsétlenségemre minden cuccomat a lakásban hagytam, ráadásul azt sem tudtam hová menjek ezután. Haza nem akartam menni. A lakótársaim most a legkevésbé sem lennének rám üdítő hatással. Viszont muszájból meg kellett tennem.

Újra abban az utcában kellett sétálnom, újra abba a házba kellett benyitnom, újra arra az emeletre kellett fölmennem, s csak reménykedhettem, hogy nem lesz otthon senki. Imám most az egyszer meghallgatást nyert, és egyedül találtam magam abban a hatalmasnak egyáltalán nem mondható lakásban. Előkerestem nagy, fekete válltáskámat és belepakoltam a legszükségesebb holmijaimat. Mobiltelefont, MP3-at, az éppen olvasandó könyvet, váltásruhát, kulcsokat, pénztárcát, személyit, stb. Készen álltam a nagy útra. Az ajtó előtt álltam. Lenyomtam a kilincset. Kinyitottam az ajtót. S csodák csodájára, Mathieuvel találtam szembe magam.

Szinte elvesztem azokban a gyönyörű, tengerkék szemekben. Meglepetten bámult rám. Mégis… tudtam, hogy tudta, hogy itt leszek. Ezért is jött ide. Tisztában voltam a helyzettel. „Azok után vajon mégis mi a fenét akarhat?” gondoltam magamban. Haragtól és szomorúságtól könnyes szemmel néztem vele farkasszemet. Én pislogtam először.

Láttam, hogy mondani akar valamit. A szájára tettem jobb mutatóujjamat, jelezve, hogy inkább hallgasson. Elmentem mellette, és vissza se néztem. A történtek után egyáltalán nem voltam kíváncsi rá. A cipőm sarka hangosan kopogott a régi kőlépcsőn. Mathieu utánam futott. Megszaporáztam a lépteimet. „Soha többé még csak a szemem elé se kerüljön!” gondoltam dühösen. Utolért, megragadta a karom. Maga felé fordított, de én nem néztem rá.

- Gyűlöllek! – suttogtam. Őszinte utálattal meredtem rá. Nem szólt semmit. Nem tudott. Mert… Mire észbe kaptam, megcsókolt. Ismét könnyek szöktek a szemembe. Ellöktem magamtól.

- Mégis mi a csudát képzelsz te magadról? Azok után… hogy nem sül le a képedről a bőr?

- Audrey… - kezdte. – Én… Sajnálom… Kérlek, bocsáss meg.

- Sajnálod?! Bocsássak meg?!

- Én… kérlek.

- Lehetetlent kérsz!

- Audrey, szeretlek!

- Elkéstél ezzel! Gondoltál volna erre, mikor… - elfogott a sírás. Szaporán törölgettem a könnyeimet. Vörös volt a szemem. – mikor… Rosette… és… te… ott… a nappaliban… - csak tagolva tudtam elmondani. Minden egyes szó után valami csuklásszerűt hallattam. – enyelegtetek. – „És ez még csak enyhe kifejezés rá!” tettem hozzá magamban.

- Én… öhm… Rosette… öhm… ő… hát… szóval… én… nem szeretem őt.

- Akkor miért nyaltátok-faltátok egymást tegnap a nappalink kanapéján?! – kérdeztem felemelve a hangomat. Elindultam lefelé a lépcsőn. Ő csak szaladt utánam és mondta a magáét.

- Nem tudtam, mit teszek! Értsd meg, Audrey, csak nem voltam jó passzban és… - mondta, gyenge mentségeket kreálva magának.

- És véletlenül ott volt Rosette, hogy megvigasztalja a szegény kis Mathieu-babát? Nehogy azt hidd, beveszem ezt a mesét! – kiabáltam vissza. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat és már a földszinten voltunk.

Az öreg házmester néni remegő kézzel épp a zárba próbálta betenni a kulcsot, amikor zajosan elhaladtunk mellette, és igencsak érdekesen nézhetett ránk. Viszont ez akkor egy cseppet sem érdekelt. Csak azt akartam, hogy végre eltűnjek az utált épületből. Fogalmam sem volt hova, csak el, el minél messzebb az eddig ismert alakoktól. Elszaladt a fülem mellett minden, amivel Mathieu megpróbált meggyőzni. „Őszintén, nem értem, hogy miért csinálja ezt. Miért nem toj le engem csak egyszerűen, hisz neki úgyis ott van a kis Rosette, akivel akkor enyeleg, amikor csak akar? Hisz az egész élet előttük áll, házasodjanak is össze, de engem meg ne hívjanak az esküvőre, soha többé még csak a nevüket sem akarom meghallani sehol [ami persze elég nehéz lesz].” - gondoltam magamban.

A fontos dolgok nem érdekeltek, csak a pillanatnyi dühömmel voltam elfoglalva. Az is megfordult a fejemben, hogy a vonat elé vetem magam, de ahhoz túl gyáva voltam. Abban a percben olyan mélységes mély harag tombolt bennem minden élőlény iránt, hogy az valami elképesztő. Mindenki az ellenségem volt és barátok híján csak magamban bízhattam. Legalábbis ezt hittem. Nagy felindultságomban észre se vettem, hogy Mathieu feladta. Ott állt a ház kapujában, és csak bámult utánam.