BDEL - I. fejezet

Üdv!

Tádám, itt a By Dawn's Early Light első fejezete, főszereplőnk: Scarlett elmesélésében.
Sajnos ennél még nem jutottam tovább, de remélem nemsokára sikerül összehoznom a következő részt, hiszen a fejemben - és a régebbi változatokban - már megvan a folytatás.
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Fro

Scarlett első könyve:  Farkasokkal álmodó

           Vakító napsütésre és a telefonom berregésére ébredtem. A kezemet lassan kinyújtottam az éjjeliszekrény felé és némi tapogatózás után megmarkoltam a Blackberry-met. A fülemhez emeltem és csukott szemmel, álmatagon beleszóltam. Semmi válasz. Letette. Ülő helyzetbe másztam a hideg falon, kezemmel tolva fel magam. Iszonyatos fejfájás kerített hatalmába, úgy éreztem, az agyam mindjárt szétfeszíti a koponyámat. Kihűlt tenyeremet a homlokomra tapasztottam és lassan kinyitottam pilláimat.

Kétségtelenül a saját lakásomban, a saját ágyamban voltam, a saját alvópólómban. Nehezen tudtam csak felidézni magamban az előző este történteket, de amíg kikecmeregtem a kuckómból a konyhába kóláért és kávéért, megkíséreltem pontról pontra végiggondolni mit is műveltem előző éjszaka. Nyilvánvalóan rengeteget ittam Lorainne „nagyszabású partiján”. A nagynénjéék Kínába utaztak a szüleihez – akik a kiküldetésüket töltik ott, messze Keleten –, és rábízták a külvárosi, de hatalmas kétszintes lakásukat; barátnőm pedig nem átallott bulit rendezni ennek és az új tanévnek a megünneplésére.

Stanley és én végig a kis bár pultját koptattuk, néha táncoltunk, beszélgettünk, és ittunk. Lor a vendégeivel volt elfoglalva, így nem tudott ránk felügyelni. Bárcsak ott lett volna Brooke és Nathan, ha rajtuk múlott volna, biztosan nem rúgunk be annyira, igaz semmi megbotránkoztatót nem műveltünk, szerencsére. Bár, ha belegondolok hazafelé majdnem vele mentem haza, az pedig óriási hiba lett volna. Főleg mivel Stan a legjobb barátom, és igazából az ivászat is az ő szerelmi bánata okán kezdődött - ugyan a lányt nem ismerem, de eléggé kikészíti őt. Én pedig nem mondhatni, hogy jó búfelejtő lennék, ráadásul a barátságunk is rámehetett volna, ha akár csak egy csók csattant volna köztünk. Sosem vonzott, mint férfi, ittas állapotban viszont sok butaságot csinál az ember, de kifejezetten örülök, hogy annyi józanész maradt még bennem, hogy ne menjek vele.

Kivettem a hűtőmből egy bontatlan félliteres Coca Colát, és kiöntöttem egy frappéspohárba. Felhajtottam, majd a kávéfőzőt beindítva csináltam magamnak egy nagy adag feketét. Amíg a gép füstöt fújva magából szorgoskodott, én tovább elmélkedtem a konyhapultnak dőlve.

Igen, Stan-nel együtt indultunk el hajnalban, de még viszonylag sötét volt, hiszen az utcai lámpákat is lekapcsolták addigra. A nagy kereszteződésnél váltunk el, kicsit dülöngélve távozott, de biztosra vettem, hogy épségben hazaér. Aztán egyedül folytattam, sokáig sétáltam, fáj is a lábam, rendesen feltörte a cipőm. Valahol egy zsákutcába futottam, és…

Onnantól volt a legzavarosabb. Feltehetőleg elájultam, majd elaludtam az úton, ugyanis lehetetlen képek összemosódott emléke jelent meg hirtelen előttem: két férfi, ahogy rám támadtak, aztán farkasok jöttek, megmentettek. Utána eszméletemet vesztettem, és egy nagyon jóképű férfi, olyan 28-30 éves, keltegetett. Az nem tudom álom volt-e, de úgy rémlik ígértem neki egy kávét – jellemző, kicsikét sem vagyok koffeinfüggő, á, dehogy. Erre nevetett – nagyon szép mély hangja volt, azt hiszem, és a mosolya, ó, majd’ elolvadtam. Mikor már biztos volt benne, hogy jól vagyok, elsétált – úgy láttam az utca végén várta őt két másik férfi. Az egyikük még nálam is fiatalabb volt, a másik talán Nathannel egyidős lehetett, mindkettő magasnak tűnt, akárcsak a megmentőm.

Igen, bármily nevetséges is, „Megmentőm”-nek neveztem el magamban a férfit – Lor nagy-nagy örömére, igazán jót mulatott rajta, mikor két és fél órával később találkoztunk a városban.

            - Szóval, miért hívtál? – kérdeztem, láthatóan jobb állapotban, mint ő. – Várj! Kitalálom! – vágtam rá egyből, s a halántékomat kezdtem dörzsölgetni. – Segítsek rendbe szedni a lakást?

- Ilyen átlátszó volnék? – Hangja gúnyos volt, de megfáradt. – A nagyján már túl vagyok. Tudod, a WC-pucolást már éjjel megejtettem, csak a porszívózás és a mosogatás van hátra. Gondoltam mivel mindig lelkesen tisztogatod a csorba bögréimet, most is besegíthetnél – ragyogó nagy mosolyt eresztett meg emellé.

- Oké, ugye már vettél szivacsot, vegyszereket és porzsákot?

- Naná, tekintve, hogy notórius késő vagy, volt elég időm – mondta, s azzal kiöltötte rám a nyelvét, amit én viszonoztam.

Mire sikerült teljes pompájába visszahelyeznünk Marie néniék apartmanját, már délután négy volt. Csak akkor tudtunk leülni, megbeszélni mi volt.

- Mi baja van mostanában Stannek? – tette fel Lorainne a csendtörő kérdést, a fotelbe roskadva.

- Belehabarodott valakibe, a csaj meg nem viszonozza. A szokásos sztori, de nem hajlandó elmondani ki az. Szerintem az egyetemről valaki… nem tudom… talán Miss Newsburry?

- Az nem lehet, tudod ő Chadwickkel kavar. Meg amúgy is, Stanley ennél azért okosabb fiú – rázta meg hosszú, szőke loboncát. – Na és Tanya a művészettörténet óráról? Vagy Nikki a büféslány?

- Hm… mondasz valamit, de láttad te is nem, amikor Ramona tanárnő a rajzát dicsérte, majdnem kifojt a nyála a szája szélén. Bár Nikkivel mindig olyan jót cseverésznek, mikor az ember kávét akar kapni – feleltem picit bosszúsan a felmosó rúdjára támaszkodva.

- Te és a kávéd – nevetett Lor. – Telt már el úgy valaha nap, hogy te ne ittál volna minimum három csészével?

- Alacsony a vérnyomásom, szükségem van a koffeinre – válaszoltam makacsul.

- Hát persze – mondta gúnyolódva.

További bugyuta találgatásokba bocsátkoztunk Stan szerelmi életét illetően – nem csoda, Sarah óta nem volt tartós kapcsolata, és az még a gimiben volt. Lorainne elmesélte milyen fantasztikus pletykákat tudott meg a becsípett bulizóktól, és persze, hogy kimindenki talált párra az este. Én pedig elmondtam neki, miként aludtam el egy sikátorban és ébredtem egy Adonisz karjaiban. Az álmot ő sem értette, pedig hite szerint a tudatalattink üzenete rejlik mindben. „Talán a farkasok mentőakciója előrejelzés volt. Mármint arra, hogy a jóképű herceg megjelent és kirángatott téged arról a mocskos helyről.” – okoskodott, de számomra ezzel egyre kínosabbá tette az egészet.

Napokkal később is, olyan volt az egész, mintha tényleg csak a képzeletem szüleménye lett volna. Hiába mászkáltam arrafelé párszor, egyszer sem láttam „Megmentőm” gyönyörű arcát újra felbukkanni ott. Stannel megbeszéltük, hogy soha többet egy kortyot sem iszunk, vagy ha mégis, a másik majd leállít minket; természetesen a következő adandó alkalommal is sikerült megcsappantanunk a házibuli italkészletét, de már közel sem olyan mértékben, mint Loréknál.

            Pont Cynthiara és Tanyara vártunk a kedvenc kávézónkban Lorainne-nel, hogy együtt menjünk művtörire, amikor megláttam. Lor épp elmélyülten magyarázta, hogy Stan mennyire az agyára tud menni azzal, hogy folyamatosan siránkozik, és még csak azt sem hajlandó elmondani, hogy ki miatt; én pedig a finom, forró capuccinomat kóstolgattam. Az üvegfalon át csak azt láttam, hogy egy hosszú, szövet férfikabát sétál el előttünk, akkor még fel se tűnt, aztán mikor belépett, megcsengetve az ajtó fölé akasztott picike kis szélcsengőt és elindult a pult felé, azt hittem ott helyben szívinfarktust kapok. Az első reakcióm a földön hangosan koppanó leesett állam volt, majd mikor egy pillanatra jobbra fordult szélesen elmosolyodtam, s láttam ő is észrevett. Lor nem értette, miért vágok olya furcsa képet, aztán megfordulva már rájött, mit, akarom mondani, kit is nézek én annyira intenzíven. Megmentőm váltott egy szót a pultoslánnyal, majd azonnal felénk vette az irányt.

            - Micsoda meglepetés! Nem is hittem volna, hogy itt találkozunk. Örülök, hogy látom! – mondta gyönyörűséges mosolyát felvillantva, halványkék szemében vidámsággal.

- Én úgyszintén! – válaszoltam lányos zavaromtól kissé reszketeg hangon. – Leül? – kérdeztem udvariasan.

- Köszönöm – felelte, s kabátját összehajtva a széktámlára terítve leült a kettőnk közt hagyott üres székre. – Legutóbb nem volt alkalmam bemutatkozni, Oscar Scott vagyok – mondta illedelmesen kezet nyújtva felém.

- Örvendek! A nevem Scarlett Bucksworth – ráztam kezet vele, - ő pedig itt a barátnőm, Lorainne Wilson – folytattam a velünk szemben ülő szőkeségre mutatva. Ők is illendően üdvözölték egymást, majd beszélgetni kezdtünk.

            Oscar elmesélte a saját szemszögéből találkozásunk felettébb kínos történetét, de közben végig kedves és udvarias volt. Nagyon jól kezelte Lor gyermeki megnyilvánulásait, és velem is rettentően rendes volt. Kérdeztük a foglalkozásáról, az életéről, kiderült, hogy építész egy nagymenő cégnél, és nemsoká avatják fel, az első saját tervezésű épületét.

- Nagyon büszkék vagyunk rá Brandonnal. Tudjátok, ő a legjobb barátom, sőt egyben a társam is. Frissdiplomás, de elképesztően tehetséges művész, csodás házakat képes alkotni! – Imádtam, amilyen apai szeretettel beszélt a fiúról, ahogy csillogott a szeme, a tökéletes fogsora, fekete fürtjei a gyér napfényben.

            Teljesen odáig voltam, és alig bírtam megszólalni, csak rajongással telve iszogattam a kávém, miközben Lor folyamatosan kérdésekkel bombázta. Tesztelte, ez nem vitás, de nagyon úgy nézett ki, mint aki átment a rostán, sőt élvezte ezt az egész nevetséges helyzetet. Barátnőm rólunk is mesélt, az egyetemről, mindenről, amit csinálunk. Oscar megígérte, hogy eljön a következő közületi kiállításunkra, s cserébe meghívott minket az új Clifford Közösségi Központ megnyitójára, ami igencsak puccosnak ígérkezett a mi kis iskolai bemutatónkhoz képest. Számot cseréltünk, utána el is rohant egy megbeszélésre.

- Tökéletes – nyilatkozott elismerően Lor. – Tényleg, fantasztikus ember. A megtestesült mesebeli herceg! – áradozott tovább, elérve, hogy pirulni kezdjek. – Viszont neked valahogy sosem az ilyenek jöttek be… mindig a zárkózott kis pincetöltelékekre buktál… de megértem a váltást! Jimbo után én is lemondanék az olyanokról…

- Jim. Na igen, nem ő az oka. Oscar egyszerűen csak… megfogott. Annyira sugárzik belőle ez a kedvesség, a becsületesség, a… az a megfoghatatlan tisztaság, tudod – értettem egyet vele. Egyébként Jim a volt barátom, egy egyetemre járunk; sosem mozdult ki otthonról, minden áldott péntek este ott ültünk a TV előtt és az idióta Simpson családot néztük… és néha fura tonhal szaga volt, talán az anyja által küldött szendvicsek miatt… nem tudom, nekem tényleg az a titokzatosság tetszett, ami eltávolította a többi egyszerű diáktól, azt hittem valami több van mögötte, de kiderült, hogy nem. Csinos pofi, és néhány jó rajz nem volt elég ahhoz, hogy ne szakítsunk. Nem éreztem utána semmit, hiszen nem is voltunk szerelmesek, csak alkalmi partnerek. Ez is több mint két hónapja volt, azóta szingliként tengetem a mindennapjaimat.

- Azt hiszem, nála jobbat nem is találhattál volna, Scar – jelentette ki Lorainne letörölhetetlen, széles, baráti mosollyal az arcán, majd megitta a forró csokoládéja maradékát is. Abban a pillanatban lépett be Tanya a kávézó ajtaján, miközben a vendéget jelző kis csengő hangosan csilingelt. „Gyertek!” – tátogta és sürgető mozdulatot tett a kezével. Bólintottam, és megböktem Lort, hogy ideje mennünk. Kértük a számlát, s sebesen az asztalra dobtuk italaink árát. Felkaptuk súlyos táskáinkat, kisiettünk az utcára, ahol már karba tett kézzel, morcos fejet vágva várt ránk Cynthia. Futólépésben indultunk meg az egyetem felé.