DJV - II. rész

Üdv!

Észre sem vettem, milyen rég is tettem fel Déjà vu részt... Most pótolnám az elmaradást.

Kellemes olvasást! :)
Fro

Ezután már néma csendben caplattunk a kihalt utcákon, egészen az iskola épületéig. Hosszú, fehér, márványlépcsősor vezetett fel a hatalmas, díszes mintákkal ellátott kapuig, melyet márványoszlopok sora szegélyezett. Az elnyújtott háromszöggel a tetején sokkal inkább keltette egy városháza, vagy egy templom benyomását – bár eredetileg valóban az volt. Gyönyörű hely volt, de nem nevezném túl barátságosnak. A lépcsők alján, valamint az épület falán és belsejében tüzes sörényű oroszlánok tömkelege helyezkedett el. Ez volt Flamme istennő totemállata, melyet más világok kultúrái szűklátókörűen a férfiassághoz kötnek inkább. Az egész iskola tényleg csodás, de az felettébb idegesítő, amikor az ember suttog valami nagyon titkosat a barátjának, és azt még a terem másik végében is tisztán lehet hallani.

Beléptünk hát a – többi részhez képest – minimalista előcsarnokba és hirtelenjében a mi kedves igazgatónk, Monsieur Léon félelmetes alakját érezhettük magunk fölé magasodni. Az igazgató hatalmas, rasztás, kócos, halvány-vörös haja és hosszú, dús, bozontos szakálla közötti krumpliorra feletti apró fakóbarna szemei szigorú dühöt tükröztek. Kifejezetten ijesztő látványt nyújtott, ahogy ott állt kis pocakja előtt karba tett kézzel, fekete öltönyének gallérján fénytelenül csillant meg a vörös cérnával hímzett iskolai címer, a tüzes oroszlánfej, melyre ő maga is kifejezetten hasonlított. Mély, öblös hangján azonnal a kamaraterembe utasított minket. Míg én kissé megrémültem tőle, Dorian rezzenéstelenül állta a tekintetét. Sörény – ugyanis így hívta a diáksereg a kedves igazgatóurat a háta mögött – is tisztában volt vele, hogy egy Feucart leszármazottal nem kekeckedhet, de ez nem tartotta vissza attól, hogy néhanapján gyakorolja rajta professzori hatalmát.

Megrántottam Dorian durva, fekete anyagból készült ingének ujját, és „elhurcoltam” a legkevésbé sem praktikusan megvilágított folyosó felé. A régi gránitfalon az eddig kijelölt Choisiek, helytartók, és igazgatók képei lógtak. A második emelet folyosóira a diákok tablóit függesztették ki, az iskola megalakulásától egészen napjainkig vannak ott képek, listák.

A kamaraterem az épület másik végében foglalt helyet, ott tartottuk a dráma előadásokat, a zártkörű rendezvényeket, és a Choisiek kihirdetése is minden évben abban a teremben zajlott le. Az ügyeletes helytartó egy hosszúkás, sovány, horgas orrú, szemüveges alak volt, ízléstelen cilinderrel a fején, egy ronda, félreszabott zakóban, de még így is sütött belőle az energia, a hatalom. Annyira visszataszító és ellenszenves volt a fickó, hogy kedvem lett volna kiszipolyozni az erejét, de nem tehettem, nem volt illendő, és Dorian is bizonyára nagyon dühös lett volna, ha bármivel is elrontom a „koronázását”; elég kényes volt az ilyen helyzetekre, amikor teljes mértékben ő kerülhetett a középpontba, persze csak a Fenséges Istennő égisze alatt.

Úgy tűnt utolsókként érkeztünk a gyűlésre. Gyorsan bepasszíroztuk magunkat a fal menti üres helyekre. A kő elég hideg volt, s ez zavarta is a legtöbb graveurt és diable-t, de rám szinte semmilyen hatással nem volt, ez talán a kusza családfámnak köszönhető, ahogy azok a kedves kis rohamok is. Csak remélni tudtam, hogy nem most fog rám törni egy, de azt hiszem, a ma estit kipipáltuk az utcai jelenetemmel. Igazán kínos és megalázó lenne, ha épp akkor esnék össze, amikor bejelentik, hogy a Choisie segítője lehetek. Csak ebben bízhattam, hisz messze vagyok én attól, hogy Kiválasztott legyek.

A diákok sűrű morajlásának azonnal vége szakadt, amikor a helytartó, torkát megköszörülve, előrébb lépett a színpadon. A lángokkal ügyesen megvilágított terem végében lévő vörös bársonyfüggöny valahogy még drámaibb hatást kölcsönzött neki. Érdes, száraz hangjától először felállt a hátamon a szőr, egy idő után viszont már kénytelen voltam megbékélni vele.

- Tisztelt professzorok és diákok! Üdvözlök mindenki ezen a jeles napon! – Nem tudta folytatni, mert az óriási népsereglet tapsviharban tört ki, mely még idegborzolóbb volt, hála a terem „fantasztikus” akusztikájának. Hát nem csodás dolog a visszhang? Nem, nem az, ha az ember lányát majd’ megsüketíti. Mikor végre abbahagyták ezt az éktelen nagy zajcsapást, a férfi mély levegőt vett, és így folytatta: – Nagy örömömre szolgál, hogy én, Auxence Feuriche, a Fenséges és Csodálatos istennőnk, Flamme földi Kiválasztottja és Követe, jelenthetem be Terre du Feu következő Choisie-ját! Azon megtiszteltetés érte az önöket, hogy e különleges jövővel megáldott diák bruler-i. – Ismét égzengető tenyércsattogtatás vette kezdetét, pedig még a nevet sem tudtuk. Most sokkal tovább tartott ez a rettentő ricsaj, és nekem majd’ szétrepedt a dobhártyám. A helytartó veszett krahácsolása vetett véget a nagy örömujjongásoknak. Köhentett még egy utolsót, és a feszült figyelemmel várakozó diákok mindegyikének egyaránt a szemébe nézett. Nagyon értett a drámai hatások megfelelő használatához, azt meg kell hagyni, még én is ideges lettem. Teljes mértékben bíztam a mellettem lezser könnyedséggel a székre dőlő támaszom sikerében, de akkor is. Nekem sincsenek ám kötélből az idegeim, sőt.

Mindenkiből egyöntetűen szakadt ki a benntartott lélegzet, amikor a férfi kimondta:

- Gratulálok Monsieur Dorian Feucartnak! – A helytartó szája is széles mosolyra húzódott. Terre du Feu-n mindenki tudta, mit jelent a Feucart név, ennek a családnak áll a tulajdonában földünk legnagyobb és leghasznosabb lávakő-feldolgozóüzeme. Ennyi erővel már megtiszteltetésnek is vehettem volna, hogy a nemesi család frissen kinyilvánított Choisie-ja ott állt mellettem, és a legjobb barátomnak mondhattam, de ez nekem természetes volt. Most már én is heves tapsba kezdtem, és lelkesen, vidáman mosolyogtam rá. Persze, egyáltalán nem volt meglepett, tudtuk, hogy őt választják ki, nem is lehetett volna más. Már szinte flegma közömbösséggel lökte el magát a faltól, és a diákok hirtelen kettényílt sokasága mentén a színpad felé sétált, arcán elégedettséggel. Gőgős egy kisherceg volt, de nem tehettem róla, nagyon büszke voltam rá, és valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan melegséget éreztem a szívem tájékán.

A maga tipikus, kecses könnyedségével lépkedett fel az oldali lépcsőn, majd megállt a helytartó mellett, aki épphogy csak egy-két ujjnyival volt magasabb nála. Dorian kinyitotta vékony, nemesi száját és mély, búgó hangon rövid köszönőbeszédet tartott, amiben főleg Flamme kegyességét emelte ki, valamint a szülei iránti feltétlen tiszteletét, és a tanárai iránt érzett háláját, amiért megadták számára azt a magas fokú tudást, ami egy Choisie számára elengedhetetlen, s mert fejlesztették képességeit, és egyengették útját. Nekünk, diáktársainak is megköszönte a támogatást, persze, senkit sem emelt ki, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem is fog, nem várhattam el tőle soha ilyesmit. Óriási ováció keretében meghajolt, és még egy gúnyos, felsőbbrendű félmosolyt küldött a kétkedő és bosszús Olivier, valamint az elbűvölt, de a barátja mellett kitartó Pulchérie felé, én pedig egy kis gonosz baráti nézést és szemöldökrántást kaptam.

Mikor végre ismét elhalt a taps és az ujjongás, a helytartó arcán furcsa, leírhatatlan kifejezéssel kihirdette a Choisie itteni segítőinek listáját:

- További gratulációt, ugyanolyan megkülönböztetett figyelmet és ellátást érdemelnek a Kiválasztott ifjú segítői. Nevüket szintén megtiszteltetésnek veszem, hogy én közölhetem eme barátságos, figyelemreméltó közösség tagjaival. Köszöntsék mellettem örömmel és tapssal: Madmoiselle Quitterie Feutract-ot, Madmoiselle Læetitia Feudame-ot, Madmoiselle Iris Feuclairt…

A lélegzetem is elakadt, amikor meghallottam a nevemet. A diáksereg kedvesen mosolyogva nyílt szét előttem, hogy én is fellibbenhessek a színpadra a többiek mellé. Dorianra siklott a tekintetem, aki majdnem velem szemben állt a színpad tetején, s ő is bíztatóan hívogatott, hogy mozduljak már meg végre. Először kissé reszkető térddel indultam el, aztán erőre kaptam és határozott, gyors léptekkel már a magaslaton is termettem, ahol a helytartó és a többiek is enyhe fejhajtással üdvözöltek. Sajnos nem tudtam nem észrevenni, hogy a korábban, a falnál mellettem álló Théodora egy csöppet elsápadt, és erőtlenebbnek tűnt, mégis nevetve éljenzett engem, no meg persze a többieket. Közben a helytartó nem hagyhatta abba a kijelölt segédek felsorolását – persze, miattam miért is hagyná?

-… Madmoiselle Pulchérie Feusaint-et… – Láttam, hogy egy pillanatra Dorian arca arrogáns grimaszba torzul, és sajnos, az addig felhőtlen vidámságban fürdőző Pulchérie is észrevette. Szegény lányt ugyan egy cseppet sem bírtam, de azért sajnáltam. –… valamint Monsieur Olivier Feuchert, Monsieur Barthélemy Feufrie-t, Monsieur Tacrède Feulit-t és végül, de nem utolsó sorban… – A terem másik sarkában álló Gwenael összeszorított szemekkel és összekulcsolt ujjakkal mormolt valamit az orra alatt, feltehetően azt, hogy „bárcsak ő lenne az, aki még velünk jöhet”. Lætitia lélegzetvisszafojtva várta mellettem, hogy a helytartó kimondja a legutolsó segéd nevét.

- Monsieur… Romain Feuporte-ot! – A tömeg élénken kurjongatta a fiú nevét, szeretetteljes hátba veregetések közepette kocogott Romain az emelvényhez. Alsó tagozatos korunkban alacsony, sovány, szeplős, vörös kisfiú volt, kicsit talán stréber, de nagyon segítőkész, ezért mindenki szerette. Ahogy átléptük a felső tagozat határát, az addigi rendes kissrác megváltozott: sokkal magasabb lett, a haját sötétbarnára festette, és Olivierver kezdett barátkozni, akivel most is lepacsizott. Persze, még most is ő volt a tanárok kedvence, és a tanulók is szerették, mert mindenkinek segített a háziban, a dolgozatokban, de mégis valahogy más, ellenszenvesebb lett, legalábbis számomra.

Most ő álhatott a dicsfényben velünk, nem pedig Gwenael. Talán Romain a tudása szempontjából jobban megérdemelte, míg a mi barátunk izgága kis mókamester volt, elképesztő diable képességekkel. Ugyanúgy itt lenne a helye, mint nekünk, sőt, talán jobban is megérdemli, mint én. Mindenesetre Lætitia leplezetlen szomorúsággal, és talán a szeme sarkában bujkáló könnyekkel mered maga elé. Persze, hisz ők járnak, tényleg nagyon szeretik egymást, mindig is ők jelentették számomra a tökéletes pár fogalmát. Magam is sajnáltam, hogy Gwen nem jöhet velünk.

A helytartó még tartott egy tömör kiselőadást arról, hogy miféle jelentősége van a Choisie-nak, és miért van szükség mellette a segédekre is. Mi voltunk Flamme istennő kegyeltjei, akikre ezentúl majd Terre d’Air-en vigyáz, s évekkel ezután kell, hogy Dorian is megkapja méltó helyét a mi Istennőnk e földi Követeként. Innentől kezdve felelősséggel tartozunk nem csak magunkért és társainkért, hanem földünk hírnevéért is. Nem lesz kis feladat elvégezni a híres ouragani iskola speciális tagozatát, méghozzá kiváló eredményekkel. Földünk többi tájáról is jönnek majd diákok, de a Choisie környezetéből választják mindig ki a legtöbb segédet, hiszen mi ismerjük már gyerekkorunk óta, bennünk maradéktalanul megbízhat. Terre d’Air fővárosába minden évben kiküldenek egy végzős felső tagozatos csapatot a négy föld iskoláiból, s az odavalósi tanulóknak is egy válogatott, elit része velünk jár majd egy évfolyamra.

Egyszerre voltam nagyon izgatott, rettenetesen ijedt és elszomorítóan depresszív. Büszke voltam magamra, hogy kiválasztottak, és tudtam, hogy a szüleim is azok lesznek, sőt Cara is az lenne. Na igen, Cara, ő jelentette az elkeseredett részt, hiszen ő az itteni Maison Blanche-ban fekszik, én pedig Ouraganba megyek hamarosan, és semmiféleképpen sem akartam egyedül hagyni… és persze a szüleimet sem fogom tudni energiával ellátni, ha nem leszek itt. Egyre csak ez járt a fejemben és észre se vettem, hogy a diákok már szállingóznak ki a teremből, a helytartó pedig Sörénnyel beszélget, folyton felénk biccentgetve – nem, még véletlenül sem volt nyilvánvaló, hogy arról beszélgetnek, mi kölykök, mennyire nem érdemeljük meg az ilyen kitüntetést és figyelmet. Lassú magamhoz térésemkor tűnt csak fel az is, hogy Gwen, Tia és Bart is már a terem ajtajánál járnak, és csak Dorian áll mellettem, arra várva, hogy végre valahára szálljak vissza a földre és igyekezzünk utánuk.

Ezt követően egész álló nap mindenki elismerő bólintásokkal, sőt néhányan meghajlással adták Dorian tudtára, hogy ő a király, s még nekem is gratuláltak az elsöprő eredményhez. Furcsa volt, hisz általában levegőnek néztek, nem törődtek velem, de ez részben az én védekező mechanizmusomnak volt köszönhető. Egyszerűen csak nem szerettem barátkozni, nem akartam senkit sem elég közel engedni magamhoz. Hiába lógtam egész álló nap Dorian, Lætitia, Gwenael és Barthélemy társaságában, ha csak egy órám is volt nélkülük, akkor egyedül kucorogtam a tanterem sarkában és a világért fel nem tettem volna a kezem; olyan passzív voltam, hogy már a tanárokat sem érdekelte a dolog, hozzászoktak. Szuper, az új iskolában még a vadonatúj, feltehetőleg igencsak értetlen tanárokkal is meg kell értetnem, hogy: én nem vagyok hajlandó dolgozni az órán. Ennyi, kész, ez tény, megmásíthatatlan és felülírhatatlan. Tudom, makacs és gyerekes dolog, de egyszerűen csak ez van, tényleg, nem akarok változtatni rajta, az túlságosan is megbolygatná a már amúgy is ingatag kis világomat, a mentsváramat, ami Cara kómája óta él bennem.