BDEL - Bevezetés

Üdv!

Most következő bejegyzésemben a szívemnek - és Carlynak :P - legkedvesebb történetem első részét mutatnám be.

A By Dawn's Early Light - Hajnali derengés az elmúlt években felkapottá vált vámpír-vérfarkas láznak hódolván egy újabb történet természetfeletti lényekről és emberekről.

A regénykezdet "könyvekből" áll, amik egy-egy szereplő szemszögéből mutatják be az eseményeket, [s azt hiszem, az összes karakter kap legalább egy részt].

Jó olvasást!

Fro

Teresa első könyve: Cserbenhagyás

        Csak a színe legyen vörös, mint a hajnal alja: vörös – adta ki a parancsot városunk ura, s egy pillanattal később már egy teremtett lélek sem volt búvóhelyünk „dísztermében” rajta kívül.

        Elsők közt tűntem el, egymagam vadászva a tökéletes prédára, hisz csak én tudhattam, mit is kell pontosan keresnünk. A többiek mind felületesek - még az öregebbek is -, nem fektetnek elég figyelmet egy-egy későesti járókelő aurájának alapos átvizsgálására, ostoba módon még nem jöttek rá, hogy a lényeg a szívben rejlik. Persze most nem a buta, elcsépelt, csöpögős közhelyekre gondolok, hanem teljesen komolyan mondom: az aura legintenzívebb, emellett mégis rejtetten világló része, az origó, ahol minden energia összpontosul, valóban a szívben található.

        Ősi fajunk különleges adottsága, hogy tisztán, kivehetően látjuk minden ember „kisugárzását”, s ez többet elárul áldozatainkról, mintha egy gyertyafényes estét töltöttünk volna velük - s kevésbé kellemetlen is. Ám ezt többségünk nem hasznosítja; abszolút alulértékelik képességünket. Számukra ez csak egy mókás bónusz, de nem különösebben fontos. Csak az öregebb, bölcsebb, tapasztaltabb vérszívók, illetve az „önmegtartóztató mártírok” látják hasznát a dolognak, így én is, mint az egyik beavatott. Én voltam a nagyúr személyes kedvence, s ennek megvolt az oka.

        Egy hotel erkélyéről figyeltem azt a néhány halandót, akik még ki mertek lépni az utcára ilyenkor, - bár a városlakók nyilván semmit sem sejtettek a természetfeletti lények létezéséről. Későre járt már az idő, s nem akartam csalódást okozni mesteremnek, mégis épp feladni készültem a kutatást, mikor a magasból, messze megláttam valakit, aki talán jó lehet. Tetőkön és ablakpárkányokon közeledvén észrevettem két „testvéremet”, a meggondolatlanság szobrát, Philip-et, és a világlátott Matthias-t, amint ők is rátaláltak üldözöttemre, - de minden bizonnyal csak szerencséjük volt. Bosszantott, hogy útban vannak, s talán jobb áldozatot mutatnak be, mint én, de csak követtem a kis csoportot.

        A meglepően ifjú lányt egy vele egyidős fiú kísérgette, de úgy tűnt, hamarosan elválnak útjaik. A vadászok biztos távolból követték, a felhős, egyre szürkülő ég homályában szinte észrevehetetlenek voltak, majdhogynem számomra is. Az áldozat, egy göndör, vörös hajú egyetemista, zsákutcába futott. Tökéletes a hely, és még elég idő volt a napfelkeltéig.

        Csak hagynom kellett, hogy a két úriember egy csepp vér kiontása nélkül elaltassa a lányt. Ám amikor Philip már a markában tartotta: megjelentek a farkasok. Azok a rühes korcsok az elmúlt egy évben majd’ megkeserítették az életünket; minden alkalmat megragadtak, mikor beleköphettek a levesünkbe. Ez persze érthető, az évszázados versengés a táplálékért, s a többi, hiszen azok a bolhás dögök is ugyanazzal a vérrel maradnak életben, mint mi, bár a vámpíroknak többre van szükségük. Városunk falkája viszont, amennyire lehetett, visszafogta magát és kicselezte az ősi ösztönöket. Ezek védik az embereket, ahogyan azt a lányt is.

        A három nagyra nőtt szőrzsák rávetette magát a kissé meglepett társaságra. Az aranyszínű Philip-et rángatta el a félájult lánytól, s össze-visszaharapdálta és karmolta. A fekete, szürkelábú, láthatólag a rangidős vezető, Matthias-ra vetette magát, s kíméletlen birkózásba kezdtek. A modor és a mozdulatok ismerősek voltak, de nem lehettem biztos benne, - sok mindennel volt már dolgom, életem során, egy ostoba farkas nem érdekelt túlzottan. Míg a többi harcolt, a harmadik, krémszínű, a lányt őrizve fel-alá járkált, és meglehetősen bosszúsnak tűnt. A farkas védencét a romos téglafalhoz szorította, ezzel megközelíthetetlenné téve őt, - hiszen, ha megpróbáltam volna fentről támadni, hamarabb megérezték volna a szagom, mint ha csak odasétáltam volna eléjük. Úgy döntöttem, inkább a háttérben maradok, megfigyelve a feketét és a jelöltet is.

        A heves aranybundájú időközben jelentősen megcsonkította forrófejű ellenfelét, s mikor a jobb karját próbálta „természetes úton amputálni”, megjelent az első fénysugár a világosodó égen. Lassan kelni kezdett a Nap, s fivéreim saját épségüket mentve inkább menekülőre fogták; s ezzel Philip el is búcsúzhatott egy végtagjától, ugyanis a kis farkas még az utolsó lendülettel letépte azt. Ahogy tudtak, leléptek; csak én maradtam biztos rejtekbe húzódva, várva a pillanatot.

        A lány a sokktól ájultan hevert a fal mellett, s míg eszméletlen volt, a farkasok éppen elég időt kaptak az átváltozásra. A két fiatalabb láthatóan gyorsan el akart párologni a tetthelyről, de a vezér tudni akarta, hogy a „majdnem vámpírvacsora” épségben van-e. Felkeltette, váltott vele néhány szót, majd sebesen odébbállt a társaival együtt.

        Sosem árt, ha ismerjük az ellenség gyenge pontjait, ezért is ólálkodtam még ott, de a rettentően erős fényességtől szinte megvakultam, saját magamnak sem vettem hasznát. Dühösen rúgtam be a háztetőre vezető lépcsőház ajtaját és elszaladtam. Az épület hátsó, sötét sikátorba vezető kijáratánál bemásztam a csatornába és onnan közelítettem meg a rejtekhelyünkül szolgáló mesterséges barlangrendszert.

        Megérkezésemkor már mindenki jelen volt. A tizenévesekre emlékeztető Lewis és Jake hoztak egy földi, karmazsin aurájú negyvenes nőt; Drake és Lydia egy répahajú fiút; Mirielle, Trixie és Yvan pedig egy albínó öregembert, megtévesztő külső aurával. A mester közömbösen szemlélte az áldozatokat. Szégyen bevallani, de mióta Evenék otthagytak minket, rajtam kívül senki sem figyelt oda különösebben, de legalább enni hoztak.

        Vacsora után, híven belopóztam a nagyúr hálókamrájába, és beszámoltam a farkasok újabb megjelenéséről. Majd az egész nappalt a nagyúr karjaiban fekve, nyugtalanul merengve töltöttem el.

Ui.: Biztosan volt, akinek ismerős az első sor... Nos, ez azért lehet, mert az egész történethez a Quimby Legyen vörös című szerzeményének egyik sora, [miszerint: "Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös, mint a hajnal alja: vörös"] adta az ihletet.