DJV - Bevezetés

Üdv!


Íme a Déjà vu bevezetője:
Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Fro

Még csak hatéves voltam, egy tudatlan kiskölyök. Fogalmam sem volt róla, mit és hogyan csinálok, csak azt tudtam, hogy élénk vagyok, vidám, teli energiával, és az is akarok maradni. Mi mást várhatna az ember egy gyerektől? Mégis úgy érzem, az egész az én hibám. Sőt, teljesen biztos vagyok benne.

Ma is tisztán emlékszem az egészre. Caraval nyugodtan játszottunk az udvaron. Én folyton csúszdáztam, ő pedig megpróbált elkapni, és mindig a homokozóba borultunk. Hangosan, öblösen nevetett, érett hangja volt, felnőtt lelke volt, s ennek ellenére is bármikor hajlandó volt játszani velem. Imádott, tudtam, és ki is használtam ezt. Persze, természetes, hogy én is nagyon szerettem, hisz a testvérem, de közel sem annyira voltam oda érte, mint ő értem.

Már vagy ezredszer hajtottuk végre ugyanazt a mutatványt, s fel sem tűnt nekem, hogy míg én egyre jobban élvezem, ő folyamatosan fárad. Normális esetben nem is lett volna ezzel baj, de én szinte a végkimerülésig hajtottam őt. Még az utolsó ugrásomnál is nevetett. Elkapott, elestünk, de nem kelt fel onnan többé. Iszonyatosan megijedtem, s féltem, anyáék mit fognak mondani, az viszont még jobban aggasztott, hogy vajon felébred-e, hogy az én hibám-e ez. Ma már pontosan tudom, hogy az enyém. Anya sírva reszketett a nővérem mozdulatlan teste mellett, a szeme kidülledt, a bőre megfeszült az arcán és minden egyéb testrészén, ami csak kilátszott a ruhája alól, a hangja magas, rekedt nyivákolássá torzult, rohama volt.

Apám igyekezett megőrizni a nyugalmát, szállítókat hívott, akik a Maison Blancheba[1] vittek minket. A gyógyítóknak fogalmuk sem volt róla, hogy mi baja lehet, csak azt tudták, végtelenül gyenge, s mesterséges kómában tartották. A mai napig nem ébredt fel, s nem ölelt meg, nem adott több puszit, nem dorgált meg semmiért. S én soha még így nem szerettem őt, mint azóta, hogy szinte nem is él.

Akkor még egy másik gyerekkel tartották közös teremben, mára viszont már saját szobát kapott, ahol bármikor nyugodtan vele lehetünk. A szüleim azóta is minden áldott nap bemennek hozzá pár órácskára, de nem sírnak. Akkor eleget bőgtek, talán már teljesen kiszáradt a könnycsatornájuk. Viszont az is lehet, hogy ez is nekem köszönhető. Amit annak idején Caraval tettem, azt nem tudom visszacsinálni, meghaladja a képességeimet, de a szüleimnek tudok segíteni. Addig pörgetem őket napközben, hogy mire aludni térnek egy csepp erejük se legyen a minket ért tragédián gondolkodni.

Én is minden nap bejárok Carahoz, mesélek neki. Volt egy, a kedvence, az volt a könyvünkben a leghosszabb, mindig azt olvastattuk fel anyáékkal, akiknek már a könyökén jött ki, mire már nagyobbacskák lettünk. A mese maga iszonyúan rossz volt, se nem vicces, se nem kalandos, csak nagyon hosszú, és inkább azt élveztük az egészben a legjobban, ahogy anya vagy apa szenvednek, hogy végre a végére érjenek. Ő szelíd és kedves, de egy kis csínytevésre mindig kapható volt. Azóta nem rosszalkodom, nem teszek semmi olyan dolgot, amivel csalódást okozhatnék Caranak. Az már más kérdés, hogy a szüleimnek mi felel meg, és mi nem.

Egy évtized telt el, s még ma is áll a csúszda a házunk udvarán. Ahogy Cara gépekre lett kötve, s nem élhetett többé, se velünk, se máshogy, nekem senkim sem maradt. Minden energiámat arra fordítottam, hogy a szüleim életét elviselhetőbbé tegyem; a munkához fogyhatatlan energiát kölcsönöztem nekik, míg a siránkozásra egy cseppet sem hagytam.

---

[1] Maison Blanche – franciául fehér házat jelent; a történetben ez a kórház megfelelője